Sziasztok! Most egy novellát hoztam amit múltkor neten szörfölgetés közben találtam. Nem tagadom: ahogy elolvastam sírtam rajta. Egyszerűen tökéletes. Igaz van benne pár rész amit én nem úgy írtam volna,de az én vagyok nem pedig az írója. Ha tetszett és kíváncsiak vagytok egyéb írásaira kukkantsatok be az oldalára. Megéri,mert fantasztikus!
Sleeping Rose
Az emberek úgy tartják, hogy azért álmodunk, hogy egy szép napon majd valóra válthassuk őket. Fantáziaképeket, melyeket nem unalmas matekórák esetleg jointok száma, hanem a szívünk diktál akkor, amikor a leginkább van szükségünk arra, amit tudat alatt kívánunk. Azt mondják, hogy nincsen lehetetlen, csak akkor bukhatunk el egy harcot, ha félünk. A félelem olyan, mint a jég. Belülről dermeszt, kívülről fojtogat és a jégbilincset csak olyan erő képes széttörni, amely szikrát szít a szívünkben.
Az én szikrám ő volt.
Ott feküdt mellettem, feje a vállamon pihent, lélegzetvételei a nyakamat söpörték, karja pedig a derekam köré fonódott. Hosszú szempillái olykor megrebegtek. Végigsimítottam éjfekete tincsein és arra gondoltam, vajon mit álmodhat és milyen meseszép tájakon járhat közben.
Bármit feladnék érte. Hegyeket lennék képes megmozgatni, hogy újra elérhessem. Tengereket úsznék át, hogy a kezét foghassam és ha egy világ fog össze ellene, ha a Nap többé nem süt le rá, én leszek az, aki pajzsként áll elé. Az én szívem fogja fel az első golyót, az én arcom égesse az első pofon, az én testem zuhanjon elsőnek a forró betonra, mialatt ő elfut a helyre, melyet csak mi ketten ismerünk. Ha tehetném, a világ összes őrangyalát köré küldeném, hogy sohase ismerje meg a fájdalmat.
Rámosolyogtam, miközben ő békésen aludt.
Na igen… a szerelem gyorsabban veszi el az eszed, mint egy pár leértékelt vörös tűsarkú. Tinikoromban valóban a Humanic kirakata előtt kapott el a sikítófrász, ám ma már elég csupán a szemébe néznem, hogy rájöjjek, mi is a legcsodálatosabb dolog a világon.
Boldogan sóhajtottam fel, majd ajkaim a homlokára nyomtam és egy apró csókot leheltem a bőrére. Szája mosolyra húzódott, majd mocorogni kezdett.
-Schatz, hasadra süt a nap! –súgtam a fülébe, majd végigsimítottam a hátán.
-Süt majd a seggemre is, ha még három órát itt fekszek. –jelentette ki a legnagyobb természetességgel, majd mindketten felkacagtunk.
-Egy utolsó trehány, lusta disznó vagy! –nevettem, majd szorosan átöleltem. Ahányszor a karjaimban volt, úgy éreztem, hogy minden határ köddé válik, minden nehézség a falakon kívülre kerül és amikor érzem, hogy mellettem van, olyasfajta melegség jár át, amelyet senki más nem képes előidézni, csak az, akit a legjobban szeretünk. Erre akkor jöttem rá, amikor először összetalálkozott a tekintetünk sok-sok évvel ezelőtt, egy csodaszép délutánon.
-Szeretlek. –súgta a fülembe, miközben odabújt hozzám és a nyakamba csókolt.
Olyan volt ez a szó, mint egy megfoghatatlan talizmán: ahányszor kimondja, érzem, hogy semmi rossz nem történhet.
De ma ez más volt. Ma minden más volt…
-Szeretlek. –folytattam, majd fölém hajolt és ajkaink egy hosszú csókban forrtak össze.
Minden álmom ő volt. Minden elsuttogott imám, minden papírra vetett vágyam. Mellette lettem igazi nő, mellette éltem át életem legmeghatározóbb pillanatait… amíg el nem jött május 22-e…
Kiszáradt a torkom és ijesztő nyomást éreztem a mellkasomon. Szívverésem pillanatok alatt váltott észvesztő gyorsaságba, a gyomrom pedig mintha öklömnyire zsugorodott volna. Némán áldottam az Istent, hogy ő ebből semmit nem vett észre. Továbbra is úgy ölelt magához, mint a hullámzó tenger a szigetet, és amint mellkasa a bőrömhöz ért, éreztem minden egyes szívdobbanását.
De nekem mennem kell…
-Bill… -suttogtam kicserepesedett ajkakkal és még szorosabban kapaszkodtam belé, nehogy megérezze, mennyire reszketek.
-Igen, kicsim?
-El kell mennem az egyik ismerősömhöz. Gyermeket vár és megkért, hogy segítsek neki babaruhát választani. –magyaráztam. Nyeltem egy nagyot, mintha ezzel az utolsó hazug szót is a gyomromba küldtem volna.
-Valóban? Melyik ismerősöd az? –kérdezte kíváncsian, miután felpillantott rám.
-Hát Catherine. Egy fősulira jártunk.
-Oh… értem. De… nem lehetne kicsit később? –kérdezte, majd ajkait kaján vigyorra húzta és végigsimított velük a nyakamon. Vettem egy nagy levegőt, majd fölültem.
-Nem lehet, sajnos… de megígérem, hogy visszajövök olyan hamar, amilyen gyorsan csak tudok. –kacsintottam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
-Jó, de tényleg siess! –dünnyögte.
-Rendben! Addig aludj tovább nyugodtan! –mosolyogva hajoltam le hozzá és még utoljára megcsókoltam.
Ez nem csak egy sima búcsúcsók volt. Ez volt számomra az utolsó kenet.
-Oké. Szia! –szólt, majd fejét a párnára hajtotta és lehunyta szemeit. Amint elfordultam, éreztem, hogy íriszeim könnyekkel telnek meg és sietve indultam a gardróbom felé. Felvettem egy pólót és egy farmert, majd egy levelet tettem Bill laptopjára. Közvetlen mellette állt egy meseszép cserepes rózsa, melyet fél éve kaptam tőle ajándékba az eljegyzésünkkor. Amikor megéreztem a virág bódító illatát, úgy éreztem, mintha egy kést szúrtak volna a szívembe. Szipogva húztam fel a bőrkabátom cipzárját, majd a táskámat a vállamra kanyarítva kisiettem a lakásból.
Előző este… (május 22.)
Az óramutató már a nyolcat is elüthette, amikor keresztülsétáltam Hamburg főterén. Az utca porát eső áztatta, a levegő lehűlve áramlott a házak között. Sietve néztem körül, lábaim sebesen kapkodtam. Gyűlöltem éjszaka az utcán lenni, mert féltem azoktól a dolgoktól, melyeket az éj függönye eltakar. Minden hely, amely nappal szelíd és átlagos, éjjel rémisztővé és titokzatossá válik. Elveszett lelkek bolyonganak a sötét fák között, alvilági kutyák nyomait világítja meg a Hold és a levegőben mintha korom örvénylene.
Éreztem valakinek a tekintetét végigsuhanni a bőrömön és amint befordultam egy kisutcába, szinte sólyomként csapott le rám egy idegen. Megragadta a karom, majd tenyerét a számra tapasztotta.
-Ide a pénzt te ribanc, különben széttépem a picsád! –üvöltötte a fülembe, áradt belőle az alkohol szaga. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy ápolatlan és hogy szinte ragad a mocsoktól a kabátja. Reszkettem és sikítani akartam, de ha ajkaim szabadok lettek volna, még akkor se tudtam volna egy árva hangot kinyögni a sokktól.
Nem volt nálam pénz. Se bankkártya. Csak a barátnőmnél voltam filmet nézni, mivel Bill nagyon későn ér majd haza. Kitépte a kezemből a táskámat, majd a járdára szórta a benne levő dolgokat. Engem egy percre sem engedett el, a lábával rugdosta szét a cuccaimat a pénztárcám után kutatva. Amikor rájött, hogy nincs nálam a tárcám, egy hatalmas pofonnal küldött a macskakőre.
-Mi az, hogy nincs pénzed?! –üvöltött rám, majd hasba rúgott. Felsikoltottam a fájdalomtól és összekuporodtam.
-Hagyjon már békén! –kiabáltam sírva és megpróbáltam föltápászkodni. Ő a könyökével egy hatalmasat ütött a hátamra, melynek hatására a földre zuhantam. Összetört bennem minden remény. Elfogott a rettegés és megbénított, minden időérzékemet elvesztettem. Sírástól reszketve lapultam a földön, vártam a további ütéseket... túl gyenge vagyok hozzá képest, hogyan tudnék védekezni?
Ekkor megcsillant ujjamon a jegygyűrűm és eszembe jutott ő. Eszembe jutott Bill Kaulitz, amikor már a megszokott módon eszi le magát spagettivel, hogy sosem tud beágyazni maga után és hogy képes három percre bárhol ledermedni az ijedtségtől, ha fekete macskát lát. Eszembe jutott, mennyire részegek voltunk húsvétkor és nem az alkoholtól fájt a hasunk, hanem a röhögéstől. Eszembe jutott minden együtt töltött éjszakánk és reggelünk, minden csókja, minden érintése… a díjátadók, az újságcikkek, melyekkel folyton ugrattam. Eszembe jutott a pillanat, amikor közösen festettük ki a lakást és amikor eltörte Tom gitárját, egy felém célzott díszpárna segítségével… és melyről természetesen azóta sem tud a bátyja.
Éreztem, ahogy meglágyul a szívem minden kedves emlékkép hatására.
Fel kell állnom.
Érte.
A következő ütést szinte meg sem éreztem, arrébb gurultam a földön, majd amilyen gyorsan csak ment, felálltam és ököllel estem neki a csavargó arcának. Kifelé löktem az utcából, hogy aztán gyorsan elszaladhassak. Ő a lábával vágott vissza és nem egyszer rúgott sípcsonton, de az arányunk annyiban állt, hogy kettőt léptem előre és csupán egyet hátra. Összeszedtem minden erőmet és egy hatalmasat löktem rajta. Ő a lendülettől hátra tántorodott, én pedig azonnal megfordultam és futásnak eredtem. Ám az utca sarkáról 2 tompa puffanás ütötte meg a fülemet…
A lábaim rögtön a földbe gyökereztek. Lassan megfordultam és láttam, hogy a férfi az úttesten fekszik eszméletlenül. Láttam, hogy a fejét vér borítja és az őt elgázoló autót mintha a föld nyelte volna el. Ott voltak körülötte a táskámból kiöntött pipereholmijaim és az újságom. De nem mertem odamenni a közelébe… még mindig sírtam és reszkettem a félelemtől, egyszerűen sokkolt, ami történt. Megfordultam és futni kezdtem, meg sem állva hazáig…
Bill még nem volt otthon. Bekapcsoltam a TV-t, hogy legyen valami háttérzaj, mert megkattantam volna a csöndben. Hiszen az utcán is néma csönd honolt, amikor megtámadott az az idegen…
Amikor lehunytam a szememet és megjelent előttem az arca, amint belém rúg, ismét elfogott a rettegés, és könnycseppek kezdtek el záporozni a szemeimből.
Megpróbáltam lenyugodni. Feltettem a tűzhelyre egy kis vizet, hogy majd teát csináljak belőle és amíg felforr, addig gyorsan lefürdök. Muszáj összeszednem magam. Bill rengeteg időt tölt a stúdióban, ami nagyon ki tudja fárasztani és nem akarom még ezzel is stresszelni, ami ma történt. Nem sérültem meg súlyosan, nem ért komolyabb anyagi kár. A férfi pedig… megérdemli. Hiszen a karma mindenkire lecsap, aki a másik embernek kárt okoz.
Gyorsan felnyaláboltam a hálóingemet az ágyról és elmentem fürödni. Negyed óra múlva jöttem ki és szerencsére sikerült lenyugodnom. Miközben fésültem a hajam, a híradót figyeltem a TV-ben.
A következő képek hatására pedig kiesett a hajkefe az ujjaim közül…
„Alig fél órája gyilkosság történt Hamburg belvárosában a Pietro utcában. Egy köztéri kamera rögzítette, amint egy férfi és egy nő dulakodnak. A férfi a nő táskáját az utcán ürítette ki, aki ettől olyannyira felmérgesedett, hogy a társával való dulakodás után egy autó elé lökte őt. A férfi azonnal meghalt, a nő azonosítása pedig folyamatban van, legkorábban holnap délután tud a rendőrség körözést kiadni ellene.”
Ez nem lehet más, csak egy beteg vicc… ilyen nem történhet meg… méghogy én, gyilkosként? Aki nyaranta az állatkertbe ment önkéntes munkára iskolaidőben és aki nyolc éve mossa Németország egyik leghíresebb rocksztárjának gatyáit? Én, aki már anya szeretne lenni és aki bőrgyógyászként dolgozik?
Falfehéren rogytam le a kanapéra. Ennek csak egy rossz álomnak kell lennie, amelyből majd felébredek és aztán felkacagunk mind. Ezt biztos csak az ijedtség teszi és semmi, de semmi komoly nem történt.
Aztán rájöttem, hogy ez a valóság. Minden bizonyíték ellenem vall. Ki fog nekem hinni? Mi lesz, ha Bill megtudja, hogy köröznek? Mi lesz, ha a karjaiból ráncigálnak ki és a szeme láttára vernek bilincsbe?
Alig kaptam levegőt. Képtelen voltam mindezt felfogni. Kikapcsoltam a TV-t, majd a tenyerembe temettem az arcom. Az az élet, melyet a születésünkkor kapunk, képes csodákat teremteni, váratlan dolgokat előidézni és álmokat valóra váltani. De ugyanakkor hajlandó undorító játékokat játszani velünk, melyből csak nagyon kevés esetben kerülhetünk ki győztesen.
Ekkor meghallottam, hogy fordul a kulcs a zárban és belépett az ajtón a szerelmem. Fölpattantam és a karjaiba futottam. Bill nevetve ölelt át, majd azonnal sztorizni kezdett.
-David egy őspöcs, harminc elmúlt és belerakja a lábost a mikróba, te láttál már ekkora idiótát? Azt hittük, ránk robbantja az egész stúdiót, komolyan, itt még dolgozni is merő életveszély!
Nem engedtem el, hanem mosolyra húztam a számat és mélyen magamba szívtam az illatát.
-David csak figyelmetlen. –szóltam végül.
-Frászt, ő nem figyelmetlen, hanem HÜLYE! –kontrázott rá Bill, miközben a szék támlájára akasztotta kabátját.
-Holnap biztosan jobban fog viselkedni!
-Ajánlom is… amúgy ha nem gáz, én most nem fürdök le, hanem megyek durmolni. Gyere te is. –kacsintott rám, majd karját a derekam köré fonta.
-Majd holnap fürdünk együtt. –mosolyogtam rá, majd követtem a hálószobába, miközben jól tudtam, hogy mi már soha többet nem fogunk együtt pancsolni…
Május 23. - délelőtt
A cipőm kopogása volt az egyetlen hangforrás a kihalt kisutcában. Ismertem ezt a helyet. Szinte senki sem jár errefelé. Néhány autó húzott el itt naponta és egy kezemen is meg tudnám számolni, mennyi ember. Gyenge voltam, üres és tönkretett. Vettem egy mély levegőt, majd belenyúltam a táskámba. Egy percet sem kellett keresgélnem, ujjaim azonnal a markolat köré fonódtak. Éreztem, ahogy a szívemet keserves fájdalom járja át, szemeim pedig könnyeket ontottak.
Összetört minden álomkép, amely eddig az életemben megjelent. Percek alatt összezavarodtam… mi lesz ezután? Mi lesz Vele? Mit szólnak a barátaim, a családom? És ha nem teszem meg? Hogyan néz majd rám? Hány évre fognak a sittre vágni? Élhetem majd valaha ugyanazt azt az életet, melyet eddig?
Nem. Soha. Valaki odafönt ezt akarta…
Nyeltem egy nagyot, fejem még mindig zúgott a rengeteg gondolattól, melyek örvényként kavarogtak bennem. Lassan kivettem a kezem a táskámból, ám markomban egy fegyver lapult, melynek csövét a halántékomhoz tartottam…
-Mama, léteznek tündérek? –kérdeztem hét évesen a nagymamámtól, miközben a háza udvarán szappanbuborékokat fújkáltunk.
-Persze, hogy léteznek, kicsim. –válaszolt mosolyogva, majd belefújt a kis fehér karikába, amely szivárványos labdák tömkelegét zúdította a levegőbe. Kacagva pattantam fel öléből és virgoncan kergettem a kicsi gömböket, megpróbálva az összeset minél előbb kipukkasztani. A legnagyobbat viszont túl magasra vitte a szél és és hiába nyújtogattam a karjaim felé, az messzire szállt. Csüggedten mentem vissza hozzá.
-Ha már nagy lennék, biztos el tudtam volna kapni. –duzzogtam, majd karba tett kézzel huppantam le mellé.
-Nem kell nagynak lenned ahhoz, hogy elérhess valamit, kicsim. Ha eléggé kitartó vagy, az egész világot a kezedben tarthatod. –mosolygott rám, majd magához ölelt. A világról pedig leginkább egy ember jutott eszembe…
-Bill, kifut a tej! Hallod??? Neeeeeee! –felvisítottam, mire ő is kiszaladt és majdnem fellöktük egymást, olyan hévvel zártuk el a gázt. A tűzhelyen gőzölögve áradt szét a tej, mintha csak egy hófehér lávát lövellő vulkán tört volna ki.
-Hát… ha hozok kiskanalat… akkor innen is le lehet enni. Nem? –kérdezte Bill tarkóvakarászás közben.
-Nem azt mondtad, hogy tudsz tejbegrízt főzni? –korholtam le, miközben megpróbáltam rendet teremteni a konyhában.
-Ehm… én… én tudtam. Csak… csak elfelejtettem! –mondta Bill olyan magabiztossággal, mintha a német himnuszt fejezte volna be.
-Persze… én is ezt mondanám, ha kormány mögé ülnék és fának vezetném a kocsit! –nevettem. Ekkor mögém lépett és átölelt hátulról.
-Akkor majd leszek a légzsákod. –kacsintotta, majd megcsókolt.
Amint ajkai az enyémhez értek, visszazökkentem a valóságba.
„Legalább az utolsó emlékem tőle származott…” –gondoltam összetörten, majd könnyben ázott szempilláim összezárultak és meghúztam a ravaszt.
Május 23. – este
Bill feldúltan viharzott be a lakásba.
-Nadine! Hol vagy? –kérdezte ingerülten, majd körbesietett, hogy feltérképezze a ház minden szegletét. De nem voltam sehol. Testileg legalábbis…
A kezdeti idegességét félelem váltotta át. Ötlete sem volt, hol lehettem, mi történik velem és hogy miért is köröznek pontosan. Csak annyit tudott, hogy nem vagyok mellette. És örök rejtély, mikor ölelhet magához újra. Félelem kaparta a torkát, mellkasa vadul zihált. Aztán észrevette a levelemet a laptopján.
-Nadine, mi ez? –suttogta elcsukló hangon, majd felnyitotta a borítékot és remegő kezekkel húzta ki belőle a levelet. Leült a székre, majd olvasni kezdett.
Bill!
Úgy terveztem, hogy mindent papírra vetek, amit irántad érzek, de aztán rájöttem, hogy ezer lap sem lenne elég, hogy elmesélhessem, milyen hatással voltál rám az elmúlt évek alatt. És tudom, hogy most össze vagy zavarodva… olyan dolog miatt köröznek, amit el se követtem. Valóban én löktem a kocsi elé azt a férfit, de nem azért, mert meg akartam ölni, hanem azért, hogy elmenekülhessek, ugyanis ő támadott rám. Ki akart rabolni, de nem volt nálam pénz és emiatt megvert. Ezért aludtam abban a hosszú hálóingben. Én csak haza akartam menni hozzád és megszabadulni tőle, de az egyik lökés túl nagyra sikerült, az autó pedig véget vetett a dulakodásunknak. És most minden ellenem szól és nem akarom, hogy a szemed előtt börtönözzenek be és hogy az egész világ egy utolsó mocskos bűnözőnek állítson be. Az téged is besározna. Hiszen tudod, mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában. Ugyanez zajlik most velem. Rám ragasztják a gyilkos nevet, melyet életem végéig viselni fogok és nem is tudják, ki vagyok én igazából. Nem akarok így élni. És amikor ezeket a sorokat olvasod, rá fogsz jönni, hogy én már nem vagyok köztetek. De odafentről örökké vigyázni fogok rád. Addig, amíg lélegzel, addig, amíg mozogsz… mindig ott állok majd mögötted és elvezetlek az álmaid felé. Csak higgy bennem. És köszönöm, hogy Isten valóra váltotta az én álmomat és megismerhettelek téged. Életem legcsodálatosabb időszakát töltöttem veled. Soha nem foglak elfelejteni!
Szeretlek
Nadine
Bill elsápadt majd megdermedt ujjakkal rakta vissza a levelet a laptopjára. Úgy érezte, mintha szíve már nem verne többé és mintha tüdejét valami láthatatlan erő szorítaná össze. Könnyei kicsordultak, majd halkan ennyit szólt:
-Miért…?
Miért nem volt itt előbb, miért ment el egyáltalán otthonról, miért nem vette észre a sebeimet, miért kellett mindennek megtörténnie…
Amikor megcsörrent a mobilja és egy rendőr szólt bele, már tudta, milyen hírt kap. Amint kinyomta a készüléket, csak a szaggatott sírása hallatszott még nagyon hosszú ideig az ágyunkból…
Egy héttel később volt a temetésem. A sírkövem egy keresztet formázott, a márványba pedig Sleeping rose volt belevésve. Bill csináltatta. Senkit sem engedett beleszólni, milyen legyen az utolsó utam. A sírkő mellé azt a rózsát ültette, melyet az eljegyzésünkkor ajándékozott nekem, és amely mellett a búcsúlevelem is volt. Végig Tom karolt belé azon a napon. Ott legbelül még ma sem heverte ki, hogy elveszített. Ahogy teltek az évek, a rózsa szépen fölfutott a márványkeresztre, naponta bontottak új virágot vérvörös szirmai. Bill gyakran vitt haza belőle. Eltelt rengeteg havas délután, elszaladt megannyi nyáréjszaka… a német rockherceg arcát egyre több ránc barázdálta, ám a rózsák mindig ugyanolyan gyönyörűek maradtak. Akárcsak az ő alvó rózsája, aki annak idején lágy csókkal köszöntötte minden reggel…
írta: Schwarzer Prinz
